Szülők a pálya szélén: viselkedési szabályok a gyerekfociban

Miért a pálya szélén dől el a tornanap

Állsz a pálya szélén, a gyerekednél van a labda, és mire észbe kapsz, már ki is csúszott a szádon a „Lőj már!”. Ezt minden focis szülő ismeri. Egy szokásos hétvégi mérkőzésen alig tűnik fel. Egy tornanapon viszont összeadódik: egy mérkőzés helyett négy vagy öt van, az egyesület ismerős szülői helyett idegen felnőttek tarka társasága áll a vonal mellett, a szoros időrend pedig mindenkit idegessé tesz.

Egy gyerektornán ritkán a gyerekek jelentik a legnagyobb stresszforrást, sokkal inkább a felnőttek. A hangos bekiabálás, a vita a játékvezetővel és az eredménykényszer éppen azt a játékörömöt veszi el a gyerekektől, amelyet a mai gyerekfoci játékformái védeni hivatottak: a német szövetség (DFB) ezért alakította át a gyerekfoci versenyformáit, az MLSZ Bozsik-programjában pedig pontok és helyezések nélkül játszanak a legkisebbek.

Egy torna három okból élezi ki a helyzetet. A gyerekek több rövid mérkőzést játszanak kevés pihenővel, így a feszültség nem oldódik, hanem gyűlik. A szülők alig ismerik egymást, és az idegen családok közötti néma összehasonlítgatás felsrófolja a hangnemet. A szoros időrend miatt pedig minden csúszásból kényes téma lesz. A jó hír: négy egyszerű szabály elég ahhoz, hogy az oldalvonal segítse a gyerekeket, ne fékezze őket. Ez a cikk neked szól, a szülőnek, a végén pedig kész mintát találsz, amellyel a szervező mindenki számára megadhatja az alaphangot.

Biztatni igen, edzősködni nem

Kezdjük a legfontosabb szabállyal: biztatni igen, edzősködni nem. A taps, a gyerek nevének kiáltása, egy „csak így tovább” az elvesztett párharc után – mindez erőt ad. A baj a taktikai utasításokkal van. A „menj balra”, a „passzolj”, a „maradj hátul” az edzőtől jön, nem az oldalvonal mellől.

Az ok egyszerű. Az a gyerek, aki egyszerre két hangot hall, az edzőjéét és az apjáét, már nem tud saját döntést hozni. Egy pillanatra ledermed, és gyakran éppen ez a másodperc dönti el a párharcot. A gyerekek úgy tanulnak meg focizni, hogy maguk döntenek, és közben hibáznak. Aki kívülről leveszi róluk a döntést, a tanulságot is elveszi tőlük.

A küzdelem hevében segít egy gyakorlati ökölszabály: minden rendben van, amit az ellenfél csapatában játszó gyereknek is odakiáltanál. Egy „szép volt” egy látványos védésért, bármelyik oldalon – igen. Egy utasítás csak a saját gyerekednek – nem.

A különbség a konkrét bekiabálásokon mérhető le. A „szépen küzdöttél”, a „csak így tovább”, a „remek passz” vagy egy egyszerű taps biztat, és közben nem irányít. A „lőj”, a „balra”, a „rúgd már fel” vagy a „miért nem passzolsz” ezzel szemben edzősködés, és nincs helye az oldalvonal mellett. Ha érzed, hogy egy vezényszó van a nyelved hegyén, cseréld le a gyereked nevére és egy „hajrá”-ra. Ugyanannyi bátorítást ad, és a döntést a gyereknél hagyja.

Tiszteld a játékvezetőt

Sok utánpótlás-mérkőzést nem tapasztalt játékvezető vezet, hanem egy frissen vizsgázott tizenéves vagy az egyesület egyik önkéntes edzője. Az MLSZ Bozsik-tornáin az U10/11-es korosztály egyenesen játékvezető nélkül játszik. A téves ítélet hozzátartozik a játékhoz, és a nap folyamán többnyire kiegyenlítődik. Aki hangosan kommentálja, semmit sem nyer, és sokat veszít.

Itt ugyanis azonnal látszik, mit jelent példát mutatni. Az a gyerek, aki azt látja, hogy az apja a játékvezetővel ordít, azt tanulja meg, hogy így kell bánni a tekintéllyel. A kezdő játékvezető pedig, akire a harmadik mérkőzése után felháborodott szülők rontanak rá, gyakran már az első szezonjában abbahagyja. A német szövetség (DFB) évek óta nagy erőkkel keres fiatal játékvezetőket, és ez a gond nem áll meg az országhatárnál. Minden támadás a pálya szélén hosszú távon éppen azokba a játékvezetőkbe kerül az amatőr focinak, akik nélkül egyetlen torna sem jön létre.

A szabály ezért egyszerű: téves ítéletnél maradj nyugodt, és ne szólj semmit. Ha valami alapvetően nincs rendben, azt az edző tisztázza a mérkőzés után, nem a szülő a mérkőzés közben.

Nehezebb a helyzet, ha a saját gyereked bosszankodik egy téves ítélet miatt. A példád itt is többet ér minden magyarázatnál. Egy nyugodt „bosszantó, de a játékvezető sem lát mindent, játssz tovább” megtanítja a gyereket arra, hogy kezelje az igazságtalanságot, és ne ragadjon bele. Ezt a higgadtságot viszi magával a fociból olyan helyzetekbe is, amelyeknek már semmi közük a sporthoz.

Az eredmény mellékes

Az MLSZ versenyein U13-ig bezárólag nem számolnak tabellát, és helyezést sem hirdetnek; pontok és helyezések csak U14-től vannak. Ez nem elkényeztetés, hanem szakmai döntés: ebben a korban az számít, hogy a gyerekek sokszor érjenek labdához, megszeressék a játékot, és legközelebb is el akarjanak jönni. Az eredmény mellékes.

Neked a pálya szélén ez két dolgot jelent. Az első: a mérkőzés után a legszebb jelenetről kérdezd a gyereked, ne az állásról. Az a gyerek, aki minden mérkőzés után csak az eredményre vonatkozó kérdést hallja, a focit a teljesítménykényszerrel köti össze, nem az örömmel – a nyomás pedig magától is elég korán megérkezik. A második: tapsolj meg minden gyereket, ne csak a saját csapatodat. Egy jó védés vagy egy szép passz tapsot érdemel, bármilyen mezt visel is a kapus. Ettől az egész oldalvonal megnyugszik, mert eltűnik a napból a szülők néma versengése.

Te vagy a példa

Az előző három szabály egyetlen pontba fut össze: te vagy a példa, akár akarod, akár nem. A gyerekek mérkőzés közben gyakrabban néznek az oldalvonal felé, mint a szülők gondolnák, és azt utánozzák, amit ott látnak. Aki a játékvezetővel ordít, ordításra nevel. Aki vereség után rosszkedvűen megy az autóhoz, azt tanítja meg a gyereknek, hogy egy elveszített mérkőzés elrontja a délutánt.

Fordítva ugyanígy működik. Az a szülő, aki a mérkőzés után kezet fog az ellenfél játékosával, tiszteli a játékvezetőt, és túl tud lépni a vereségen, olyan mintát ad a saját gyerekének, amely messze túlmutat a focin. Valójában ezért sokkal fontosabb a pálya széle, mint amennyire egy rövid torna alapján gondolnánk.

Így add meg a torna alaphangját: plakát és szülői levél

Ha te szervezed a tornát, vagy te kíséred a csapatot, olyan eszköz van a kezedben, amilyen egyetlen szülőnek sincs: te szabod meg a szabályokat, mielőtt az első labda elgurul. Azok a viselkedési szabályok, amelyek előre szerepelnek a szülői levélben, és laminált plakátként ki vannak függesztve a bejáratnál, jobban hatnak, mint bármilyen bemondás a mikrofonba, amikor a hangulat már megromlott.

Két elem elég. Az első egy mondat a szülőknek szóló meghívóban vagy tájékoztatóban, például: „Hogy a nap minden gyereknek szép legyen, arra kérünk benneteket, hogy a pálya szélén biztassatok, és ne edzősködjetek, tiszteljétek fiatal játékvezetőinket, és tapsoljátok meg a szép megoldásokat mindkét oldalon.” A második egy plakát a négy szabállyal, jól látható helyen a bejáratnál és a pályák mellett. Ha a torna szervezését amúgy is egy olyan eszközzel intézed, mint az AreaCopa, a plakátot egyszerűen felveszed a tornanap eszközlistájára.

Ezt a szöveget egy az egyben átveheted, laminálhatod és kifüggesztheted:

Ha egy szülő mindezek ellenére rendszeresen túllő a célon, azt nem az oldalvonal mellett kell rendezni, hanem a pályától távol, nyugodt beszélgetésben. Hogy edzőként hogyan fogj hozzá úgy, hogy a konfliktus ne mérgesedjen el, arról a nehéz szülők kezeléséről szóló útmutató ír. Azt pedig, hogyan tervezed meg az egész tornanapot a meghívótól az eredményhirdetésig, a focitorna-szervezési ellenőrzőlista mutatja meg.